Kormann Zsolt: Hidak (Versciklus)

 Hidak -1. - Meghívó

 

Felfedeztél engem, véletlen, lehet,

mint nádas közt megbúvó régi pénzeket,

odvas cölöpsorát egy elfelejtett hídnak,

minek rejtekében csér-fiókák sírnak.

 

Eljöttem a hídhoz, emlékeddel velem,

összegyűjtött kincsem lábad elé teszem.

Szorgos nép mögöttem, faragáshoz értők:

vannak köztük hídfő-állást megépítők,

 

kecses verssorokból ívelt gerendákkal,

köztük összekötő rímelt bordákkal

készítenek neked verslábakon hidat,

időmérték szerint, vagy ahogyan divat.

 

Általjössz-e rajta; képzelet pallóin,

túlra átívelő szivárvány-tartóin,

égből függő páros láncgörbéi között,

mely ünnepi ragyogó fénybe öltözött?

 

És régi pallóid, mik elmállva fekszenek,

kedves, öreg hidam, mi lesz eztán veled?

Elvisz majd a dagály, mire odaérek,

csak helyed felett köröznek a riadt csérek…

2003-12-13

 

Hidak -2. – Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó,

partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó,
köveimet elkoptatták vad áramlataid,
sodorva mozdították biztos alapjait.

 

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad,
gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad,
messzire vitt Tőled, de arcodat még látom,
mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

 

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
a híd, melyen Hozzád jutok, és mint menekültet
révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg.

 

Csak szívem országútján most még messze járok,
felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok,
s a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet,
lehet, hogy megmarad már örökre képzelet…

2004 06.18.

 

Hidak -3. – Magányosság

 

Úgy-úgy: visz az árvíz megállíthatatlan,

csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban,

habjai reszketnek a parti füzes alatt,

elvitte a stéget, csak a cölöp maradt.

 

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt,

meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt

feltűrve traverzét vigyázza az utat,

oldalt is szemlélve jármű után kutat.

 

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol

estébe fordul és lenyugszik valahol,

átadja a helyét hideg csillagoknak,

"hova lettél társam, melengető Nap?"

 

minden este kérdi, de csak hunyorgatnak

reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak,

álomba merül hát titkos fény-játékán,

s a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány.

2004 10.06.

 

Hidak -4. – Öreg híd

 

Új hidak ívelnek e régi folyó felett

át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,

amint szédül, lenéz az elfutó habokra…

A hídlábnál zöldellő csenevész kis bokra

 

maradt néma társa szeretett hidamnak,

amikből elszórva láthatatlan vannak

úton-útfélen, ha nézed, megtalálod,

sóváran várnak, hogy por helyett barátot

 

sodorjon feléjük a víz felől a szél…

A két pillérhez bokrom hiába beszél,

hallgat már az öreg, ráfekszik a partra,

hátán az országút: reped, lélek tartja.

 

Alig szuszog, alszik, pedig fényes dél van,

nem gurul rajt’ kerék, s nem kérdi, hogy mért’ van,

hol járnak át akkor az ökrös szekerek?

Miért nem jön erre az a néhány gyerek,

 

akiknek hangjával együtt rezonálva

visszatért hajnala, deli ifjúsága… 

Egyszerű korlátját kikezdte a rozsda

hasán mohos ág lóg: múlt árvize hozta,

 

szürke sávok mérik kövein az időt,

nem nyalják körbe, mint egykor oly hűsítő,

áradó, tajtékos vadon zúgó vizek;

csak a szél fütyöl rá és fülébe sziszeg…

 

Új hidak ívelnek e régi folyó felett

át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,

amint szédül, lenéz az elfutó habokra,

megállok, s emlékszem a régi szép napokra!

2005 02.09.

 

Hidak -5. – A lerombolt híd reménye

 

Friss vér szaga, s kartácsfüst oszladoz,

döbbent bombatölcsér guggol a mélyben,

már néma az erdő és tovább lapoz,

már máshol dúl a harc e vad regényben.

 

Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört,

túlparti párjának búcsúzóul még int,

megrepedt a lelke egy súlyos keréktől,

mely reáfutva összezúzta részint,

 

s részint elégette forró robbanásban,

hullámsírba nyelte víz a tagjait.

Messze hatolt halott jajkiáltása,

néhány üszkös darab, amit partra vitt:

 

ez maradt a hídból – járni nem lehet,

reménye ott úszik véle a habokban,

(hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?)

sötét sziluettje vízre dől csapottan.

 

Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd’ benne,

csillámló örvény’ in percre megpihen,

itatja, ki vélem rí, s foly’ tova csendbe’,

csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem…

 

Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak!

Szivárványszín lepkém, ím, elengedem,

s nézem az illanó, ellibbenő szárnyat,

követném szememmel, hogy lássam, merre ment.

 

Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk,

amíg pilléreit újraépítem,

kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz,

s nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem!

2006-01-05

 

Hidak -6. – Lélektől lélekig

Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján

 

Mi a lélek?- mondd hát, nyughatatlan hangya,
kinek útja mindég erőn felett vezet?
valami parányi lángnak tüze hajtja,
végtelen sorokra vakon tett ékezet?

Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
lángoló világok, hunyó törpék között,
vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?

Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
talpalatnyi földre reásütő sugár,
mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
az életben maradást, tétova-sután?

Göröngy egy színpadon, mire óriás lép,
s felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp,
mindég újra kérdez, és újra válaszol?

Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?

Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
s óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e,
hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?

Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak,
vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá,
szavakból köveket körül találsz, hozhatsz,
s álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már.

Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók!
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded,
pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók,
jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet!

2006. 01.18.

 

Hidak -7. -  A szabadság hídján

 

Örvénylik, pillér’i körül mindig zúg a hab,

a város pihen, nyugodni tért róla holnapig.
Alul hánykolódva úsz’ a vízen pár rönk-darab,
elmerülve önnön pusztulásába nyakig.

 
Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó,

büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb,

mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók
korlátain könyökölve tündöklők az estek.

 
Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt,
hajfonata ívén fények örök táncát járják,

de emlék nélkül megy át rajta mind, felejt,
észrevétlen hagyják csodás szivárványát.

Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás,
karfát szorongat némán, nem enged e hév,
még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás,
csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp.

S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne,
látom, angyal száll, ereszkedik a vízre,
fényes szárnya alatt dombor’, mit rejt, mi van benne?
Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe.

S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs,
helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad,
nyelvem hegyén éget, érint ez élő tűzü parázs,
míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt.

S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt,
felzokogva - csendesülve eltűnődve rajta,
mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt,
míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja …

2006-09-26

 

Hidak -8. – Déli összekötő

Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár,

a déli összekötő híd töltésén ültem; gyéren sütött.
Lágymányos felé még a Szabadság-hídon jártak át,

 

szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt.
Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak,

s mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant,
elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak,

 

lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…
Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna,
elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt,

mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja,

talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött.

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén,
s a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett,
beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként.

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük:
hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt,
folytatva szabályos hétköznap-reggelük,
s a híd töltéssel,
         köddel és árussal,
                    szobron galambokkal

                                        a tér sarkán ottmaradt.

2007-05-25

 

Hidak -9. - Hídépítő munkadal

Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban,
megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában,
magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt,
fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít.

 

Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy,
tanultam az „élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz” szabályt,
vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot,
ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt.

 

Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered,
terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed?
Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt,
a gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad.

 

Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek,
mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek,
hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak,
ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap.

 

Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is!
Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis.
Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör,
kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől.

 

Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv
megküzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt,
és bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen:
én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!

2008-03-02

 

Hidak –10. – Kapcsolati híd

 

….hidakról mily régen írtam nektek,

hol a víz felett átkelni szeretnek

bámész népek sietős autókkal egybe,

s őket mind esti fények foglalják keretbe.

 

Pedig a hídnak, mely két partot összeköt,

létezett a terve idő-kezdet előtt,

ahogy végtelenbe egy kéz kinyúlva vár,

arra egy másik mily örömmel rátalál!

 

Elnézek távolba mélán én is egyről,

Arra, honnan érként fut le meredekről,

s csendes, tiszta medrű, kristályos a vize,

s még csak álmodik, hogy egyszer hajót visz-e?

 

Pilléreken nyugvó roppant tartók felett

még nem szemlél nyújtózva kék csillagos eget,

ágacska hasal át útként kis hangyának,

s virágszirmok hullván rajta csónakáznak.

 

Ilyen volt egykoron, könnyen lábolható,

nem eresztett titkos mélyet közé való,

nem fúltak habjába véget ért remények,

kézen fogva jártunk, szerettelek Téged.

 

Új hidat vetnék ím, idegenült partnak,

hogy szaladjanak át, kik játszani akarnak,

s viszont: földem nekik tarkálló rét legyen,

míg a folyó körül újra meggyűlünk elegen!

2012-07-24

 

Utoljára frissítve: 2016. november 14., hétfő 17:35
FaLang translation system by Faboba