Forgács Péter: Híd (Novella)

 

2000-et írunk

Képzeljünk el egy felvidéki magyar embert. Legyen a neve Zoltán. Zoltán hídépítő mérnök. Hatvankét éves. Pozsonyban él és dolgozik. Nemzetközileg elismert szaktekintély. Tervezett már hidat szerte a világban, mégis az a rögeszméje, hogy az 57 éve lebombázott Mária Valéria híddal újra összekösse a Duna két partját. Zoltánnak volt ugyanis két huga: Mária és Valéria. Valéria szintén Pozsonyban élt. Mária viszont Párkányba ment férjhez még a hatvanas évek elején. Sajnos, nyolcvanban, alig 39 éves korában elhunyt. Így sohasem sétálhatott a hídon. Zoltán, a bátyja ezt nagyon nehezményezte. Ezért, amikor politikai hajlandóság mutatkozott a híd újjáépítésére, az elsők között csatlakozott a projektet előkészítő csapathoz. Gyakran utazott Párkányba, ahol lakossági fórumokon tájékoztatta a város lakóit a megépítendő híddal kapcsolatos elképzelésekről. Négy különböző látványtervvel rukkolt elő, s bár ő legszívesebben a világviszonylatban is modernnek számító ferdekábeles változat mellett döntött volna, végül be kellett látnia, hogy a város lakói által megszavazott nosztalgiahíd a legjobb megoldás. Ötvözi a klasszikus formavilágot és a korszerű technológiát.

Aztán képzeljünk el egy anyaországbeli embert. Legyen a neve Zsolt. Zsolt negyven felé közeledő kormánypárti politikus. Budapesten él a családjával. Felesége felvidéki lány, Párkányból származik. Zsolt, ahol csak teheti, lobbizik a híd mihamarabbi felújításáért, hiszen saját bőrén is tapasztalta, mennyi gondot okozhat a hiánya. Amikor még a ´90-es évek elején menyasszonyával úgy döntöttek, hogy a budapesti esküvő után egy Párkányhoz közeli étteremben tartják a lakodalmukat, emlékszik, mennyi keserűséget okozott, hogy a násznép erdélyi részét egyszerűen nem engedték át a határőrök a Dunán, mondván, kishatár-átkelőhelyet harmadik ország polgárai nem használhatnak. Maradt hát a klasszikus Esztergom-Komárom-Révkomárom-Párkány útvonal és a vele járó kétórás késedelem.

És végül képzeljünk el egy magyar embert, aki budapesti ugyan, de akár felvidéki is lehetne. Legyen a neve Pisti. Pisti lassan az ötvenet tapossa, és egy pezsgőgyár kertésze. Agglegény, idős édesanyjával él. Felvidéki kerékpártúrák legendás alakja. Szívénél csak a bajusza nagyobb. Lelkében a Felvidék mindig is Magyarország része maradt, ezért a híd ügye számára lelkiismereti kérdés.  

 

2001. október 11.

Ők hárman csak egyszer voltak a világ ugyanazon pontján ugyanabban az időben. Mindhármójuk életének egyik meghatározó pillanata volt ez: a hídavatás napja. Zoltán a díszvendégek csoportjában álldogált, és még a két kormányfő avatóbeszéde alatt is műszaki kérdésekről diskurált a többi hídépítő mérnökkel. Zsolt az avatóbizottság tagjaként boldog megelégedettséggel feszített a magyar miniszterelnök jobbján. Pisti, nem messze az átvágásra váró szalagtól, kerékpárját a híd korlátjának támasztva hallgatta az ünnepi köszöntőt. Több száz esztergomi és párkányi polgár, köztük én is, 57 hosszú éven át vártunk erre a pillanatra. Eszembe jutott szegény apám, aki sokat emlegette a hidat, pedig alig volt tízéves, amikor ´44-ben felrobbantották. Aztán hét hónappal a híd újjászületése után meghalt. Ő annak a generációnak a tagja, amelyiknek egy életre beleégett az emlékezetébe a csonka híd szomorú látványa, mint az értelmetlen pusztítás mementója. „Pihen a komp, kikötötték...” De vajon hol? És merre van Plútó, a kishajó? Él-e még a komp legendás kapitánya, aki naponta 10-12-szer csordogált át a Dunán oda-vissza, ki tudja hány évtizeden keresztül? Végignézve a vidám tömegen újabb és újabb emlékek villannak az agyamba. Történetek, amelyeknek egy közös nevezője van: a híd 57 éven át tartó hiánya.  

Zoltánra pillantok. Büszkeség tölt el. Ő ugyanis a keresztapám. Anyámnak, Máriának és nénikémnek, Valériának a bátyja. A családban csak Zoli bácsinak hívjuk. Sikerült a terve: emléket állított a hugainak.

Aztán Zsoltra nézek. Egymásra mosolygunk. Ő ugyanis a sógorom. A hugom férje. Látszik rajta a politikusi elégedettség: aktív részese lehetett egy álom beteljesülésének.

Közben a két államfő és az EU képviselője épp befejezi ünnepi beszédét. Egy bársonnyal bélelt ládikóból előkerül az olló, és már vágják is át a szalagot, szimbolikusan is megnyitva a felújított hidat.

Ekkor Pistit látom előtűnni a tömegből. Kerékpáros szerelésében elindul az avatóbizottság felé. A testőrök izmai összerándulnak, de nem mozdulnak. Odalép a magyar államfőhöz és elkéri tőle a kinyírt szalagdarabot. Diadalittasan emeli a magasba. Elismerően csettintek, majd összekacsintunk. Ő ugyanis az egyik régi jó cimborám.

 

2003. június 25.

A negyvenedik születésnapomat ünnepeljük a barátaimmal. Pistitől egy dobozkát kapok ajándékba, ezekkel a szavakkal: „Nálad jobb helyen lesz, elvégre te itt születtél.” A dobozban ott lapul a piros-fehér-zöld szalag foszlott szegélyű, alig egy arasznyi darabkája. Csak ennyi olvasható rajta: „... 57 év utá ...”. 

 

Utoljára frissítve: 2016. november 14., hétfő 17:36
FaLang translation system by Faboba