Zsirai László: Őszi randevú (Vers)

 

Léptek muzsikálnak a hídon.

Duna-partok közötti halk zaj,

ahogy az ember a víz fölött talpal

s akár a hegedűn a húrok

lábaiban feszül az izom.

 

„Ameddig a levegőt szívom

és könnyedén lépek,

addig itt dobog bent a szívem,

akár a dob a zenekarban,

s amint kifújom,

mintha fuvolát fújnék,

netán a szél is játszhatna rajta,

ahogy a kürtös szól a bajban”

‒ gondolja magában a férfi,

kezében csokornyi színes szirom.

 

Megszólal egy harang a Bazilikában

 ‒ nem figyelmeztet, inkább kérdi:

elég időt ad-e ahhoz ez az este,

hogy a boldogságot keresse? ‒,

miközben elindul a nő a túlsó partról,

akinek virágzó szerelmet visznek

innen a léptek.

Neve bár ismeretlen.

Lehetne Mária Valéria is,

ha úgy keresztelték volna, mint a hidat.

Biztosan biztató tekintettel halad,

ahogy az őszinte ember általában.

 

Még ezüstben villan egy hal uszonya,

már hervadni készül a Nap mosolya,

s pihenni vágyik a legtöbb dúvad,

mindkettőjük lépte ölelésbe,

csókba fullad

simogató szavak híján.

 

Őszi randevú a lelkek hídján.

 

Mindez nem történt volna így,

amikor csonka volt a híd,

katonák lőttek és

megszűnt az összeköttetés;

ám napjainkban bizony,

léptek muzsikálnak a hídon.

 

Utoljára frissítve: 2016. november 14., hétfő 17:37
FaLang translation system by Faboba