Kovács Lajos: Kompország öreg hídjai (Novella)

 

Éjjel átestünk a táncdalfesztivál döntőjének sokkján. Ingerült és ijedt országban ébredtünk fel, azt hittük (dehogy hittük: álmunkban sem gondoltunk rá), hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg.  Hogy meg mer ismétlődni! Azt se, hogy a válasz megint nem marad el. Tizenkilenc évesek voltunk, és még nem ismertük egymást kedvesemmel.

Az első hírek hallatán átrohantam udvarbeli barátaimhoz. A rádióra hajolva, megnyúlt füllel és falként hangfogó testtel kaparásztuk a süvítve összekaszabolt rádióhullámok szikrázó felületét. Ez pontosan ilyen képzavaros és káprázatos állapot volt. A tiltott rádióállomások fuldokolva dadogtak a megahertzek pörölycsapásai alatt. Kitört a békeharc-csomagolásból az osztályharc, gyomorforgató ökölcsapásokat mértek egymás testére a vasfüggöny résein át a pártirodák nem létező szóvivőinek magas rangú főtitkárai és elnökei. A zavaróállomások elcsíphetetlen szótagokat ejtettek le az égből, a kábult és kábító éterből, hogy legyen mit érteni, nem érteni és félreérteni. Az udvarbeli fiúk leharcolt rádiója nyöszörögve készült a megadásra.

 Apánk szokatlanul korán biciklizett át a postaudvarba, még a hajnali csomagokat pakolták a zöld szállítókocsi rakterébe a kézbesítők, miközben gyanakodva méregették egymást a műszakikkal. A zavarossal apánk kisebbségben volt mindig, ketten sem tudtak soha közös nevezőre jutni, de a csomagszállítók és levélkézbesítők sem jutottak soha perdöntő egyezségre, ha össze-össze akasztották a nem létező tengelyeket. Itt mindenki jól ismert mindenkit, értették egymás elhallgatásait és legyintésbe fojtott félmondatait, tudták egymásról, ha néha jelentést írtak, amit többször újrakezdtek, máskor viszont egymás szemébe hazudtak, és az éppen úgy hangzott, mintha a másik mondta volna. A keringő a csárdáskirálynő körül sosem ért véget.

Apánk támasztotta a szétszáradó, festetlen ajtókeretet, maga mögé rendelte a zavarost (a kifejezés világosan utalt a munkakörre: szaladjon nézze meg, mi van a telefonvonallal!) és a tapasztalatlan fiatalember csapongó nézeteit is jól jellemezte –, aki nála is nehezebben fékezte volna a nyelvét, és csak ilyesmikkel bosszantotta a levélkézbesítő párttitkárt:

-          Nem tudod, ki nyerte a fesztivált?

-          Nem szoktam hallgatni! – tért ki a válasz elől a kérdezett.

„Hallgatni.” Ezen aztán lehetett mosolyogni. Apánk szolidan, apró szemráncok kíséretében tette. A keze a háta mögött üzengette a vészjelzést: kuss! A zavaros sosem volt apánk pártján (pártjuk sem volt, ám még a párton kívüliségben sem tudtak közös nevezőre jutni), a leintést pedig mindig utálta. Tolakodott volna előre a szűk ajtóban, de apánk, a vonalfelvigyázó (most minden szónak mázsás súlya támadt) eltorlaszolta a kinti, tágasabb légifolyosót.

A sofőr meg a kocsikísérő semmi jelét sem adta érdeklődésének. A párttitkár levélkézbesítő (máskor levélkézbesítő párttitkár) – ezen a reggelen ő volt a hajnali ügyeletes – elvárta volna, hogy mellé állnak az elvtársak. Rendes, jó proletárnak ismerte őket, amilyennek önmagát is.

-   Ti sem hallgattátok a fesztivált? – feszegette ügyetlenül a szájzárat két csomag továbbítása közben.

-   Én néztem… – szólt ki az autó csomagteréből a sofőr, de a többit a visszhangra bízta.

-    Csak nem hallottad, igaz? – kérdezte apánk szokatlanul élesen. Azt már csak hozzágondolta: - Vagy nem értetted.

A csomagok így is megálltak a levegőben. A zavaros nem tudta fékezni afeletti örömét, hogy érti a szójátékot, idétlenül vihogott. A párttitkár ráráncolta a homlokát.

Apánk hirtelen fölocsúdott:

-   Na, még van egy órám, csak benéztem, hogy rend legyen – és tekintetével kitessékelte az irodájából a zavarost. – Nincs jobb dolgod?

Fiatal fickó volt, apánkat csak magázni merte, a szigort pedig ficánkoló csikóként fogadta, de már a beletörődés jeleit mutatva. – Én is csak a rend miatt… – Inkább be sem fejezte.

-   Hétre ma vásom a Nemzetinél… – dudorászta apánk a biciklije felé. Bezárta a feleslegesen kinyitott irodát, nem nyújtott kezet senkinek, a kapuig tolta a kerékpárt, pedig mindig áttekert az udvaron, erősen nyomkodta a bringacsengőt. Soha nem gázolt át senkin, pedig nem volt szokása lefékezni. A postakapu nagy tiszteletnek örvendett.

-   Ezek sose tanulnak – morogta az utolsó csomag után a párttitkár. – Nem érzitek a veszteteket? – mordult rá a zavarosra. – Itt rend lesz eztán is. Meg máshol is.

Mindenki alaposan magába fordult. A kocsikísérő stabilizált egy-két mozgóárut a beltérben, a sofőr megvárta, amíg lakat kerül a hátsó ajtóra, aztán éppen olyan hanyagul tisztelgett, mint mindig. A levélkézbesítő nyújtotta a kezét, a zavaros pontosan tudta, hogy a kulcsot kéri: apánk irodájának ajtókulcsát. Oda kellett adni. A kézbesítő pártkatonaként bevonult, egy cédulát bújtatott apánk fiókjába, nem zavarta, hogy a zavaros jól látta a manővert. Kapkodás nélkül távozott. A zavaros megvárta, hogy mindenki kiforduljon a kapun jobbra, a királyváros felé vezető útra. Akkor bezárta az irodát, vizslatva átbaktatott a néptelennek látszó udvaron, a kapubálvány mögül kidugta a fejét az utcára szagot fogni. A keze a zsebében markolta még a kulcsot.

Apánk biciklije a postaépület falának volt támasztva. Rossz jel. A fiatalember idegesen balra fordult, s már húzta volna kiürített tenyerét a zsebből. Apánk megfogta a könyökét, a menekülő mozdulat elakadt.

-          A kulcsot – mondta ellentmondást nem tűrő szisszenéssel. Úgy is vette el.

Nem ment vissza: mindent tudott, amit tudnia kellett. Gyula elvtárs jelentkezési lapjait mindenki ismerte a párttitkár puhító taktikájával együtt: hetente egy jelentkezési lap a fiókba csúsztatva, hosszú távon elutasíthatatlan ajánlat, be fogsz lépni. Minden héten történik valami, amin el kell gondolkodnod, amit be kell látnod, amivel meggyőzhetőbbé puhulsz.  Apánk azonban időt akart nyerni, újabb időt, ezért hazakerekezett az olvasatlan cédula kikerülhetetlen üzenetével.

Mikor hazaért, anyánk sietve kicsomagolta a reggelijét, tányérra akarta pakolni, aminek egyedül én örültem, nem kellett futárszolgálatba lépnem. Apánk visszacsomagolta – Nem vagyok még éhes! – morgással a pirospaprikával megszórt zsíros kenyér szendvicset. (Ebből kiderült, hogy rám is ez a reggeli várt.)

De apánk még nem fejezte be a rendelkezéseit.

-          Nem kéne bemenned a városba. (Ez a királyváros volt.)

-          Muszáj – tértem ki a parancs elől. – Beiratkozás előtti beszélgetésre hívtak.

Ez hitelesen hangzott, ezért apánk csak átírta a rendeletet:

-   A híd felé most nem tanácsos.

Próbáltam semmitmondóan biccenteni.

Az udvarbeliek rádiója végleg bedöglött. Egyszerre rajzott ki mindenki a lakásból, még a fiúk anyja is. Alighanem az egyik győztes slágert dúdolta búgva, mint egy Csárdáskirálynő: - Nem születtem grófnak, de nem is baj…

Nagyon öreg, nagyon beteg férjére tapadt a tekintetünk. Mind tudtuk, hogy ő annak született.

-   Hülyék! – Szájról olvastam, mert ez is hallhatatlan volt, mint a rádió. Vagyis hogy érthetetlen. És persze érthető is. Miközben egyáltalán nem volt ilyen bonyolult a helyzet.

Tizenkilenc év után értettem meg. Pedig milyen régen tudtam már mindent. Mennyire kicsi, törékeny és vallatható lehettem volna!

Hétéves koromtól minden héten lezajlott a szertartások sorrendje a mi apró otthonunkban. Egy este Ráczékkal: végeérhetetlen politizálás, nem is titkolva, melyik világ volt (!) a jobb. Az anyák az utcával, az iskolával, a templommal voltak elfoglalva, szertelenül csapongtak, amit nagyon fontosnak tartottak, azt minden héten megerősítették egymásnak. Mi fiúk, Rácz Pistával, gombfociztunk. Én tanítottam meg a játékra, de Pista három évvel öregebb volt, fineszesebb és határozottabb, ezért hamarosan ott tartottunk, hogy ő tanít engem.

 Egyszer egy héten rádiójáték-hallgatás volt elalvásig (1960-tól tévézés a fél utcával), a rádió varázsszemét soha, semmilyen kék képernyő el nem homályosíthatta. Volt anyánknak is egy estéje, olyankor imádkozni tanított, Bibliát olvasott, elmondhattam, milyen igazságtalanságok értek a ministráns barátaim által, tanítgatott a megbocsátásra, mert istenfélők akartunk maradni, s mert apánk mindezt a hallgatásával szentesítette, nemcsak elfogadtam, de egyre tudatosabban szelídítgettem magamban a kisördögöt.

Egyszer mesét is olvastak nekem, kevés könyvünk volt otthon, ezért gyakran újralapoztuk a könyves polcot (később már én meséltem az olvasmányaimról szabadon, mindig átírva a mesék békéjével a magam etikáját is). Később már csak írtam, megszállottan, füzetről füzetre terhelve tanáraim türelmét.

Szombatonként (még nem volt szótári alakja a szabad szombat jelentésének) átjöhettek a barátaim, diafilmeket vetítettünk, levegőtlen kis szobánkba beköltözött az utcakölykök harsány jókedve és izzadságszaga, mindig nehéz volt oszoljt parancsolni.

Hétfőn (tévés szünnapon) apánk mesélte, ami csak eszébe jutott az életéről, ez rajtunk kívül senkire sem tartozott, pedig alig különböztünk a többi estétől: volt saját, családi gonosz mostohánk, volt jó tanítók emlékezete, rémületes frontvonalak tizedelték a falu házait, a teheneket, a kamrák polcait, akasztóit, sose látott őseimet rajzolták fel az éjszaka falára az ablakok üvegén hajlongó árnyékok. Vasárnap este verseket mondtunk, anyánkkal éveken át nem álltam a versenyt, aztán elborítottam az estéket a magam faragta cifrázásokkal. Akárhogy is volt: az elalváshoz mindig elég legendát gyűjtöttünk magunkba – magunkról.

Ezekről hallgatni tanultam a legkeservesebben. Minden este után volt miről. Apánk mindig szólt, hogy ezt senkinek se… De olyan igaz volt minden, amit hallottam, mintha csak a tündérkertek bokraiban teremtünk volna hőstörténetestől. Mi ebben a kimondhatatlan titok?

Apánk estéit vártam a legnagyobb szorongással. Mit tilt majd meg nekem örökre? Miről nem mondhatok el semmit? A mítoszok isteni ködében éltem, hallgatóztam, mintha csak továbbírtuk volna a mesekönyveimet, vagy átszabtuk volna a kurta tankönyves tanulságokat.

Ha eljött a nyár, minden évben azzal kezdődött, hogy megyünk haza. Pedig otthon voltam Pilisfalván is, hét év után Bányatelepen is. De volt a folyón túl is házunk, kettő is, csak a folyónak Pesten volt a hídja, utána átszálltunk egy másik vonatra, és az a Szobi hídon vezetett át a másik oldalra, az Ipolyon keresztüldübörögve. Anyánkkal is, apánkkal is a másik oldal falujába utaztunk, én mindenkivel minden évben, ők együtt soha. Engem a rokonok évente mérhettek, láthattak, őket kétévente, egymás nélkül. Én változtam mindenki közül a legerősebben.

A híd előtti határállomáson  megállt a gőzös, kikönyököltünk az ablakon, vártuk, hogy induljunk, és akkor mindig újraéltem apánk meséjét:

-   A háború után két évig erre jártam haza. Kicsit följebb mentem a parton, aztán átgázoltam a vízen. Kilestem a határőröket, megkerültem őket, ha mégis megállítottak, mindig volt nálam érvényes igazolvány. Ezen az oldalon magyar voltam, amazon csehszlovák – két külön zsebben.

Persze ennél hosszabb volt a mese, de ennyit tudni éppen elég egy rövid hídon. Átértünk, nekem nagy vágyam volt a két igazolványra, amíg apánk elkedvetlenítet: - Az régen volt. Még meg se születtél.

Apánk így ment el anyánkat is megkérni, hogy aztán ide hozza: haza. Ezt a rejtélyt sokáig fejtegettem. Apánk apja is ugyanabban a faluban élt, mint anyánké. Akkor most kinek a faluja Pilisfalu? És milyen kicsi ez a folyó a határon! A hídja se valami hosszú!

Anyai nagyapánk kihajtott a Szekfűvel meg a Bimbóval a két falu közé épült állomásra. Már első alkalommal is hajthattam a teheneket: - Hoane hó! Csálé hűk. – A néprajzos barátaim szerint pontatlanul emlékszem. A rejtvényújságok is ezt látszanak erősíteni. Kit érdekel. Én biztosan ezt tanultam az öregtől, akinél mélyebben senki sem tudott hallgatni.

Apánk figyelmeztetett: ne faggassam, majd otthon elmondja nekem, miért. Kicsi voltam, sérülékeny és dacos. Rá se néztem nagyapámra, pedig folyton kisimította a szememből a semmi kis hajamat, töredezett volt a tenyere, féltem, hogy fölsérti a bőrömet.

Este, ha állatokat etetett, énekelt. Ha lagziba mentünk, csak énekelni akart. Ha szántott, dalolgatott. Előtte, mögötte pohár borok. Erős hangja volt, de selymes, nem sértett, mint a bőre, elvadult körme. Nem magyarázott, csak mutatta a szerszámot, a mozdulatot, a helyeket. Láttam, hogy figyeli a testem válaszait.

-   Hm? – kérdezte, ha nem mozdultam rá értőleg. Gyakran kérdezett. De csak ennyit: - Hm? – Nem mondhatnám, hogy nagyon türelmes volt. A második kísérlet után általában faképnél hagyott. Reggelig nem láttam, mert mindig az istállóban lakott.

Apánk már a vonaton elkezdte hazafelé:  

-   Öt évig halott volt. – Összerezzentem. – Mindenki így tudta. A másik országban nem keresték a hadifoglyok között, mert azt mondták: nekik nincsenek hadifoglyaik.

Akkor ott, ezt egyáltalán nem értettem. Csak a hidat vártam, hogy visszaérjünk rajta oda, ahol anyánk mégis a keresésére indult. Egyáltalán nem a halott apjával álmodott. Viszont néhányszor beszélt hozzá álmában. Nagyapánk pedig bólingatott. Ez az örök álom tartotta benne a lelket öt éven át, apánk ájtatos döbbenettel kísérgette hol a helyi tanácsra, hol a Vöröskereszthez, néha csak az utcát, házszámot tudták, de mindig akadt egy halvány jel az igazukhoz.

-   Még csak éppen locsogtatni kezdted anyád hasában a magzatvizet, mikor Pilisfalun nagyot sikoltott anyátok, mert megismerte egy ember járását az utca végén.

Nagyapánk a Fekete-tengertől is idetalált, de sosem mondta el, hány hídon kellett átkelnie. Heteken át mellettünk maradt, kicsit erősödnie kellett, még nem tudta, hogy inkább lélekben, mint testben. Apánk járt utána, hogy mi a hazatérés ára a Duna másik felére. Pénzük nem volt, jó szomszéd jó bora kellett elsősorban. Hallottam, mikor este beszélgettek. Apánk beszámolt, nagyapánk inkább csak a szemével árulta el, ha nem jól értette. Apánk ilyenkor mindent előről kezdett. Hosszú betanulás volt, én már mindent értettem, mikor ő még mindig közbesóhajtott.

 

Ültem a barátommal a híd lábánál, kúszott felénk a hullámverés, de mindig fennakadt. A túlsó partot néztük, ahol meszelték a hosszú raktárépület falát. Valaki az éjszaka ráfestette fehér mésszel a tégla vörösére: HÍVJÁTOK HAZA KATONÁITOKAT! Hiba nélkül, csupa nagybetűvel.

Már háromszor is elsétált előttünk a két határőr, egyre feszültebben és egyre közelebb a hátunkhoz. Negyedszer végre a Duna és közénk álltak:

-          Nincs itt semmi nézni való, fiúk, menjetek innen messzebbre, jó?

Alig lehettek nálunk idősebbek. Nem ágaskodott a kezükben a fegyver, inkább csúszott lefelé, kicsit meg is dőlt a hónuk alatt. De azért köztünk álltak: az Ipoly és a mi tekintetünk között.

-   Ez a Duna, te lökött – mondta tápászkodás közben a barátom. Úgy látszik, hangosan gondolkodtam. Mind a négyen kotkodácsolva nevettünk.

Kerültünk egyet, aztán nagy merészen fölkanyarodtunk a híd feljáratáig. A csonka szerkezet íve hibátlanul pótolta a hiányzó darabokat: kedvem támadt volna nekiindulni.

Elsétáltunk a kikötőig, ott mások is tébláboltak: mintha gyülekeztek volna, de mindjárt meg is gondolták magukat. Leültünk a vashídra, lelógott a lábunk, de nem értük el a vizet.

-          Gróf úr? – kérdeztem ironikusan a barátomat. – Merre volt a nagybirtok?

-   Hülye – olvastam a szájáról a családi jelzőt. Aztán kicsit bátrabban hozzátette: - A te Ipolyod partján.

Kötekedni támadt kedvem:

-   Nana! Az Ipoly megvan a hídjával együtt, azon én éppen eleget vonatoztam. Te hogy vagy ezzel a nagybirtokkal?

-   Sehogy se vagyok – felelte kelletlenül, de bántódás nélkül. Éppen eleget ugrattam már a származásával. – De neked se sok közöd van az Ipolyhoz.

Igaza volt. Ezért nem is mondtam el neki, hogy végre megértettem apánk és a nagyapánk hosszadalmas, szánalmasnak látszó terveit.

Inkább kavicsokat kezdtünk kacsáztatni a locsogó vízen. Nagyokat nyögtünk, mégis gyorsan elmerültünk köveinkkel az innenső parton. A két határőr ismét felbukkant, de csak messziről figyelték az erőlködésünket.

 

Akkor éjjel – nem álmodtam! – lejátszottam a történetet. Kimostam az agyamból az Ipolyt a tömzsi kis vashídjával együtt. Apánk és nagyapánk a legjobb ruhájában is csak tisztelettudó csavargóként utazott a vonaton. A királyváros végállomásától hosszú volt az út a hídig. Csonkán is emelt fővel magasodott a két part fölé a szerkezet. Középen uszályok szuszogtak a kihűlő mederben, hűvös őszt képzeltem a próbához. Apánkat megviselte az ötliteres demizson cipelése, nagyapánkat az ötéves fogság magába temetett történelme. Leballagtak a vízhez, apánk kereste a csónakost. Talán jelzett is neki egy zsebkendővel, ez nagyon filmszerű, de visszafogott mozdulat volt. A túloldalról elindult valaki. Ők leültek, fújtak, még elismételték a folytatást. Nagyapánk volt a türelmetlenebb, talán a bizakodóbb is. Apánk akkor már hallott ilyen hírt is, olyat is.

-          Van az öregnek papírja? – kérdezte apánkat a csónakos.

-          Katonának csak katonakönyve volt, de az sincs meg – mondta kedvetlenül apánk.

-          Meglátjuk – kelletlenkedett a csónakos. – Pénzt hozott?

-          Hoztam, de ez az utolsó. A feleségem várandós – tette hozzá apánk.

A csónakos igyekezett fegyelmezni a vonásait. Nem szerethette az ellenőrizhetetlen kifogásokat. A pénztől végül lassan elfordult.

-          Tudja: megegyeztünk, ez csak a biztonság kedvéért. De semmit sem garantálhatok.

Ketten tartották a csónakot, amíg nagyapánk a helyére szédült. Két marokra fogta a ladik két szélét, előregörnyedve fohászkodott, hogy „Isten velünk”. Háttal az itteni partnak, szemben a hazaival, de bevakolt szemekkel, mintha fejjel a falnak…

Apánk föl-le a parton. A zsugorodó átkelők már a folyó közepén bukdácsoltak, mikor egy követ utánuk küldött. Ötöt pattant, mielőtt elmerült, jó jelnek ítélte.

Mikor már ez a féltáv és megfeleződött, apánk sietve mormolta ismételgetve: már csak az Ipoly van hátra. Már csak a sekély, keskeny kis Ipoly.

 

Elég jól lehetett követni az eseményeket. Két finánc előtt ért a kavicságyba a csónak eleje. Nagyapánk fölegyenesedett, de csak a csónakos léphetett partra. Erős alkunak nem voltak jelei, az már jó előre megtörténhetett. De a demizson tartalmán mégis elkvaterkáztak a felek. Nagyapánk megpróbált egy keserves félfordulattal apánkra visszatekinteni, de billent a jármű, és ő megint görnyedve markolta a deszkákat.

Végre kisegítették a szárazra. Hosszan beszéltek vele, ahogyan ő soha nem szeretett társalogni. A fináncok kelletlen mozdulattal szorongatták a demizsont. Mind a ketten fogták a fülét, ez tisztán látszott. Tréfás kedvű emberek.

Nagyapánk nem felejtette el a leckét. A víztől ugyan eltávolodott pár lépessel, de aztán megfordult, előrángatta a zsebkendőjét, és a megbeszélés szerint visszajelzett. Kalapot bökött a csónakos felé, aki fuvardíjként egy kisebb demizsont emelt a csónakjába, aztán minden jelzés nélkül evezni kezdett a felvég irányában.

Néhányszor még eljátszottuk a barátommal a jelenetet, kicsit szikárabban, nagyapánk szűkszavúságához igazítva az események folyását.

Elégedett kölyökként zártam le anyánk hasában az utolsó komoly, születés előtti élményemet. Helyére kerültek a vizek, a hidak, az otthonok.

 

Az újjáépített híd avatására nem akartam elmenni. Nem volt győzelmi mámorom, annál több lezáratlan emlékem. Megvártam, hogy feleségemmel kettesben kelhessünk át. Szinte észrevétlenül.

Most itt vagyunk. Még érvényes az útlevelünk, de már azt sem kell sokáig őrizgetni. Ahol 68-ban megállított a hídszerelvény vaskapuja, most is lefékezek. Látom a raktárépületet a túloldalon, nincs ráfestve semmi. Nincs hívás, nem is küldenek. Besétálok a mértani középig, átlépem a határt. A gyomromra figyelek…

 

Nagymama hirtelen meghalt. Negyven éve mindig készült rá, mégis készületlenül ért mindenkit a hír. Az utolsó pillanatban elrohantam egy kis koszorúért, azt talán gond nélkül átvihetem a temetésre. Már nem jártunk az Ipoly felé, egy barátom kocsival elszáguldott velem a királyvárosba, egészen a Dunáig, éppen elértem a kompot. Talán a rohanás tett gyanússá. Szakadt rólam a víz, mikor leléptem a kompról, rögtön kiemeltek a sorból, mutatták, merre. Apró kis helyiség volt, a koszorút több helyen megbontották, aztán következett a motozás. Próbáltam lehiggadni, elmagyarázni, hogy mindjárt megy a buszom. Mintha ott sem lettem volna, halkan tanakodtak, és folyamatosan figyelték a viselkedésemet. Idegesen nagyapánkra gondoltam, aki most ott marad egyedül, már nincsenek tehenei, béna az egyik karja, anyánk testvérei gondoskodnak róla, de a házat nem akarja ott hagyni. Mi lesz vele? Közben pedig már leplezni sem tudtam az indulatomat, az óra felé kapkodtam percenként a tekintetemmel. Tisztán láttam a közelmúltat: nagyapám eljött egy demizsonnal, öt liter borral az esküvőmre, pedig az utat sem tudta. Vajon ki értette meg a pár szavas kérdéseit? Voltak-e kérdései? Persze ez az út rövidebb volt, mint a tengertől… Énekeltem vele, nem annyit, amennyit szeretett volna. De elcipelte az adósságát, apánk és anyánk okosan hallgattak, mikor nekem adta – vissza – az ajándékát.

Tudtam, hogy vár rám, de már semmi esélyem. A busz elment. Taxit sem kap, aki ilyen készületlenül, kevés pénzzel indul neki az útnak.

Még egy határőr érkezett, csak éppen benézett, kérdezett, a nyelvet nem értettem, elment. Még nézegették a papírjaimat, méregették az arcizmaim hamisságát. Visszakaptam az útlevelet, tessékeltek volna kifelé, de az ajtóból visszamentem a sarokban árválkodó koszorúmért. Utolsóként hagytam el a helyiséget.

 

A gyomrom még érzékeny az emlékre. Ellenőrzik az útlevelünket, elég laza a figyelem, egy gépkocsivezetővel vannak elfoglalva, aki beállt a kocsijával a személyzeti parkolójukba. Ismerős, talán a közéletből (nem jövök rá, csak napokkal később). Még látjuk, hogy körbeveszik, nagy a fejcsóválás.

Megkésve kólint fejbe a felismerés: átkeltünk a hídon. Nem vagyunk egyedül, most sem, sokan ízlelgetjük a desszertet. Tanulva a látottakból keresgéljük a parkolóhelyeket, ha legközelebb kocsival jövünk…

Ezeket az utcákat nem ismerjük, sosem jártunk a híd környékén, minket a komp kijelölt útján utaztattak évtizedeken át. Szoktatjuk a szemünket a látványhoz és a látványt a szemünkhöz. Csinos kispolgári villák, sörözők, éttermek, még tapogatják a turizmus ütőerét, pedig sokan átjárnak a hírek szerint, mi is próbálgatnánk a pénztárcánk súlyát, de nem találunk ülőhelyet. A jó szakácsokat is keresik még a tulajdonosok. Megzavarodunk a közös idegenségtől.

Betévedünk egy hatalmas, alig használt parkolóba, és végre képben vagyunk: itt volt a kompátkelő. Áll az épület is a régi helyén, nyitva az ajtó, ettől megtorpanok, irányt váltok. Menekülök? Valaki kilép, bezárja az ajtót, elindul felénk. A kocsikijáró drótkerítése kikezdve, de még tereli a nem létező forgalmat. Virtuális látomásom támad: ott áll a parkoló szélén egy nem túl elegáns, leharcolt Skoda 100-as. Ismerős arc hajol ki az ablakon. Nehezen találja a szavakat… Megrázom a fejemet. Nincs semmilyen autó. Kedvesemre sandítok, látja-e a küszködésem az elvérző idővel.

 

-   Jönni … – intett a férfi. Kívül voltunk a határőrök látómezején. Ismerős arc, szinte rögtön beazonosítottam. – …hazavinni…

Mégis körülnéztem, mielőtt beültem. Hátra. Elöl egy nagy zsák terpeszkedett az anyósülésen. Rögtön tisztázni akartam a helyzetet:

-          Štrekov felé?

-   Persze. Érsekújvár – mintha csak a nagyapám szófukarságával törné derékba a szavakat.

De föl is lélegeztem: egymás nyelvén emlegettük a települések nevét.

-   Nem beszélni jól. Most nősülni, áthelyez a parancsnok… –  Kínosan érintett ez az ügyetlen közjáték. Elszántam magam.

-   Kérem, menjünk, elfogy az időm.

Sportosan indított, hátracsapódtam, oda is ragadtam az üléshez. Még lepleztem a gyanakvásom. Egy civilbe öltözött finánc kocsijába ültem be. Normális vagyok?

A tükörben megtaláltuk egymás tekintetét. Egyelőre hagytuk az ismerkedés kínjait. Az utat figyeltem, vártam a városon túli nagy kereszteződést. Az én irányom jobbra tart.

A vasútállomás előtt lassítottunk, 40-s tábla. Ettől megint egy gyomorgörcs. Anyánk jutott eszembe, mikor ötévesen az arcomra fagyott a félelem, mert anyánk siratta a derekáról letekert ágyneműt, amit már másodszor nem tudott otthonról hazahozni. Itt dobtuk ki az ablakon, nagyapánk fölszedte a vasútállomás betonperonjáról, és visszavonatozott vele Kürtre, ahol a lánya lakodalmára összegyűlt ládányi ajándék tetejére teregette a búzaszemillatú kamrában. Tizenöt éven át lopkodtuk át a miénket, de mindent soha sem sikerült megmenteni a mohó egerek étvágyától.

Ha elmondanám neki – gondoltam gonosz indulattal –, talán ő is kidobna az út szélére.

A Škoda egy felüljáróra kapaszkodott volna, de nehézkesen gyorsult.

-   Szolgálati – találta ki a közszolga a gondolatomat, és belefintorgott a tükörbe. – Nem is vehet föl ilyen autó senkit… –  Nevetett, és gyorsan leintette a válaszomat. – Mikor kezdődik a temetés?

Talán erről válthattak néhány szót a motozószobában.

El is felejtettem közben, hogy a kereszteződésben jobbra fordult. Elengedtem magam, lejjeb süllyedtem a kopott ülésen. A harmadik falu határában utolértük a buszt, amit most már sosem fogok lekésni.

-   Kitehet a megállóban, még át tudok szállni – mondtam sietve. Bólintott, az arcát elfordította a tükörtől.

-   A koszorút nem felejteni – szólt utánam, mikor kiszálltam. Majdnem ott felejtettem.

Nagyapámék háza előtt szálltam le, ezt elszúrtam, eggyel előbb kellett volna, hiszen már mindenki a temetőben van. Megint időt vesztettem, innen nagyon messze volt a ravatalozó. Az utasok utánam kiabáltak, már megint ez a szerencsétlen, tépett koszorú…

A pap a halottas ház mögött rendezgette a ministránsokat. Anyánkat kerestem a tömegben, ő már két napja őrizte nagyapánkat. Nagymama koporsója még nyitva volt. Nem ismertem a szokást, nagybátyám kisegített, egy zöld ággal a szenteltvíztartóból meghintettem a halottat. Nagyapánk gyámoltalanul ölelgette nagyanyánk derekánál a koporsót, a két lánya két oldalt elzárta előle a nagymama hideg arcához vezető utat. Minden ábrázat ugyanazzal a megrökönyödéssel ítélkezett a kegyetlen lányok ridegsége és nagyapánk elborult fájdalma felett.

A pap is akcentussal beszélt, mint a finánc az autóban. De ő alig ejtett nyelvtani hibát.

-   Elhozott egy finánc? – értetlenkedtek később, a halotti toron az ismerős rokonok. Az ismeretlenek felé csak anyánk fordult. Ő még mindig szóval tudott tartani mindenkit.

-   Tót papjuk van? – csodálkoztam vissza rájuk. – Milyen jól beszéli a nyelvet! – Dicséretnek szántam.

-   Hát ez az! Már saját papot se kapunk – kurjantott valaki át az asztal végéről. – De keresünk…

A többit elnyelték a pohárkoccanások.

Soha nem érnek véget az emlékek? Visszakanyarodunk magunkba, valami kimaradt, valamit nem jól idéztem. Átírom az egészet, kihagyok, megszaggatok részleteket.

Na persze: apánk hétre visszament az irodájába, a zavaros az olajfa alatt ácsorgott, csikkek a földön.

-          Söpörd össze! – Ez volt apánk bosszúja.

Amíg a fiú takarított, ő a fiókból kiemelhette a belépési nyilatkozatot. Éppen olyan volt, mint a többi. Egymásra rakosgatta őket a fiók hátsó szegletében, közben számolt. Ez már a szeptemberi, gondolta.  Gyula előre dolgozott, még csak augusztus vége közelgett.

Évek óta játszották: Gyula havonta belopta a lapokat, apánk nem reagált, év végén összerakta a 12 ívet, és ő is visszalopta Gyula elvtárs fiókjába. Névtelenül, kitöltetlenül.

-   Jó lesz jövőre – morogta kedvetlenül Gyula, mikor megtalálta.

Délben apánk megebédelt, közben keresett, anyánk emlékeztette:

-          Beiratkozik…

-   Ennyi ideig beszélgetnek vele? – emlékeztette apánk a teljes igazságra.

Sosem mondtam el, hogy tényleg hosszú beszélgetés volt. Attól tartottam, kapok egy belépési nyilatkozatot, és nem lesz bátorságom időt kérni.

Este késtem, húztam az időt, már elmúlt tíz, mire hazaértem. Kinn ültek az apró udvaron, rájuk sötétedett a nyárvég, a konyhavilágítás szűrt levegőjében hűsöltek, két hokedlin, a többi lakó szolgalmi jogon letaposott gyepén. Virágot már régen nem ültettünk.

-   Lebetonozzuk – határozta el apánk, mintha erről beszélgettünk volna vacsora óta.

Zsíros kenyeret hagytak a harmadik ülőkén vörös hagymával.

-          Beírtak?

-          Be.

-          Semmi különös?

Ha tartom magam apánk tiltásaihoz, hallgatnom kellett volna. Soha nem lázadtam lelkifurdalás nélkül, mindig bele akartam pusztulni az árulásaimba. Ebből most semmit sem éreztem. Hencegni akartam, hogy a meghallgatásról szó sem essék.

-   Dobtunk a Dunába palackpostát.

Anyánk – szokása szerint – sápadtabb és idegesebb lett.

-          Mondtam, hogy ne menj a Dunához – és apánk is erősebben köszörülte a torkát.

-   Csak azt írtuk bele, hogy Gyertek haza, fiúk! – Vártam a folytatással, úgy hatásosabb lehet a visszafogott bátorság. – Nem írtuk alá.

Apánk fölállt, indult befelé. Még utána szóltam.

-          Senki se látott bennünket.

Apánk fölpattant, aludni indult. Sokáig nem mertem utána menni, egyesével  a konyhába hordtam a hokedlikat.

Megint volt egy ostoba éjszakám. A ki nem mondott veszedelem zakatolt a fejemben: a csonka hídról dobtuk.

Talán ezért vártam egész éjjel a folytatást. Sőt, még napokig. Hihetetlen és érthetetlen volt, hogy elmaradt.

 

Persze a Škoda 100-ast keresem az egyenruhás tiszttel együtt – egy kihalt parkolóban. Nem tudom, mi volt a finánc rangja. A kimondatlan nevünket is bután rejtegetem az emlékezetemben.

Végre találunk egy kiskocsmát. Šaris barnasörük van.

-          Sáros – fordítom le nagyképűen a sör nevét, okítva kedvesemet.

Nagy kört írunk le a városkában, hányszor kell majd így átsétálnunk, hogy elkezdjük otthon érezni magunkat?

Visszafelé, a híd lábánál, a határőrök tiltott parkolójából rálátunk a partra települt legkisebb kocsmára. Mindenki, akivel hazafelé tartunk, hangosan felolvassa, jól meg is röhögi a névtáblát: UTOLSÓ ESÉLY. Muszáj visszafordulni, betérni, inni egy Šligovicát. Kedvesemnek nem ízlik, ő a komáromi híd közelében nőtt fel, gyerekként se látott soha csonka hidat, és rokonai sincsenek a Duna északi oldalán, ő inkább a csehszlovák Becherovkára szavaz. Pedig pontosan a királyvárosi hídhoz hasonló vasszegecsek árnyékában nézte a táncdalfesztivál döntőjét, és ő is csak másnap értette meg, miért tört össze a kép a televízióban, miért hallott orosz katonai parancsokat két slágerközhely között, miközben sejtése sem volt a hídon átdübörgő harckocsi konvojokról. Ilyen bonyolult műtárgy nekünk még ez a két majdnem egyforma híd is…

 

FaLang translation system by Faboba