Kiss Gyöngyi: A találkozás

 

A Monarchia alatt Esztergom és Komárom szinte rivalizált egymással, ezért miután Komáromban megépült az Erzsébet királynőről elnevezett híd a Dunán 1892-ben, Esztergomban is kiírtak egy pályázatot a Duna híd tervezésére 1893-ban. Az alapötlet Feketeházy Jánostól származik. Több ehhez hasonló híd is készült ez idő tájt. Például a szolnoki Tisza híd, és a komáromi Duna híd is.

Az esztergomi híd nevéről a Monarchia felelős minisztere döntött. A királyi családból választott nevet. Mária Valéria hercegnő lett ez a név, mert ő 300 év óta az első Magyarországon született királyi sarj volt. Ugyan az esztergomiak Szent István királyról szerették volna elnevezni, de akkoriban még a hatalom szava döntött. A híd 1895–re készült el, és szeptember 28-án adták át hatalmas ünnepségek közepette.

Ettől kezdve a Monarchia éveiben, és az első világháború alatt is, egészen a trianoni szerződésig betöltötte funkcióját, bár vámot kellett fizetni, ez azonban egy híd történetében teljesen természetes. De a történelem viharai hányták–vetették a jobb sorsra érdemes hidat.

Kétszer újították fel, az utolsó átadásra már a rendszerváltás után 2001. október 11–én került sor, melyen részt vett Mikulas Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, akkori európai bővítési bizottsági elnök is. Ezen az átadáson ott volt valamikori kolléganőm és barátnőm is egyben, mint újságíró. Az átadással kapcsolatos beszélgetésünk alkalmával egy tragikus és mégis megható történetet mesélt el nekem, ami nagyon megfogott. Elhatároztam, hogy megpróbálom közzé adni. Ő ezt egy 90 éves bácsitól hallotta, akinek élete egészen szorosan összefűződött a híd történetével, ezért elhatároztam, hogy megkeresem ezt a bácsit, akinek a neve Nemes István és Esztergomban lakik még mindig. Meg is találtam őt és mikor előadtam, hogy mi is a tervem, csak ennyit mondott:

-       Erre a kis időre már igazán mindegy, de azért mégiscsak örülök, hogy életem éppen erről a történetről válik ismertté.

Tehát nekem Nemes István bácsi beszélt saját életéről, bánatairól, örömeiről. Pista bácsi azzal kezdte, hogy most végre boldogságban, nyugalomban telnek hátralévő napjai, mert tudja, hogy érdemes volt. Ahogy végig néztem az idős emberen valóban áradt belőle a derű, és a nyugalom, mint aki már senkitől sem fél. Bár úgy vettem észre kissé sovány, szálkás idős ember. Széles állán egy kis gödröcske látszott, ha mosolygott.  Első találkozásunk alkalmával, mikor megtudta miről szeretnék vele beszélgetni, szemében megcsillant az emlékezés boldogságának fénye és szívesen válaszolgatott kérdéseimre, végül szinte már saját maga adta elő történetét.

-       Hát kedveském én 1911-ben születtem, nyolcadik testvér voltam – már az életben maradtak közül – de azért így is megvolt mindenünk. Apánk jól menő gabonakereskedő volt itt Esztergomban. Itt a Dunán hordták az árut, tudta ő minden csínnyát- bínnyát a dolognak. Az első nagy háború kitörésekor én még csak anyányi gyermek voltam, de már két bátyám is katonakorú volt. Az egyik 19 a másik 18 éves volt és be is vonultatták őket a keleti frontra. Ők szerettek Galiciában – ugye Lengyelország még nem létezett - lenni. Beszállásolták őket, de sajnos a fiatalabbik meghalt a fronton. A másik viszont beházasodott, igaz özvegyasszonyt vett el, de szépen éltek. Sajnos már őket is csak a temetőben találhatom meg, ahhoz meg sokat kellene utazni. Ez már nekem nem megy. Maradtak utánuk gyerekek, unokák, inkább ők jönnek néha-néha.

-       Hát a maga története Pista bácsi, hogy kezdődött?  - kérdeztem.

-       Az még odébb van. – felelte. Mert ugye Trianon után, amikor felosztották a Monarchiát, kettéválasztották Magyarországot Csehszlovákiától, akik aztán rögtön be is vonultak a Felvidékre és a párkányi oldalon felrobbantották a hidat, aztán mégis csak csináltak egy gyalogos hidat, amin azért át lehetett jutni Párkányba.

-       Sokaknak még testvére vagy a szülei is ott maradtak, anyámnak volt ott egy barátnője, engem is sokszor átvitt magával. Közben megkezdődtek a kitelepítések is, minden magyar félt. Aztán a hidat közbe-közbe építgették, hogy szebb legyen, le is aszfaltozták, javítgatták. Sokan dolgoztak itt, mert az egész hidat megszépítették. 1927. május 1-jén megint átadták és ezen a napon is nagy ünnepséget rendeztek mindkét oldalon. Én gondoltam átmegyek Párkányba körülnézni. Már 16 éves voltam, minden érdekelt, no meg a lányok is. – nevetett fel Pista bácsi és folytatta.

-       Fúvószenekar játszott, körhinták is voltak meg céllövölde. Hát ott láttam meg ezt a lányt…

-       Majd zakója zsebéből sok régi papír közül elővett egy kissé gyűrött, régi fényképet, mely egy fiatal lányt ábrázolt. Tán 13-14 éves ha lehetett és mosolygott. Néztem a képet és elképzeltem, hogy Pista bácsi is még csak 16 éves kamasz fiú volt.

-       És ezután mi történt? – kérdeztem, közben a fényképet alaposan szemügyre vettem.

-       Hogy is mondjam csak... – kereste a szavakat az öreg.

-       Én rögtön megszerettem ezt a lányt, ő még igaz, nagyon fiatal volt, de én odaléptem hozzá, meghajoltam és megszólítottam:

-       Úgy látom, egyedül van, talán eltévedt kisasszony? – kérdeztem, mire ő gyönyörű hangján kissé félénken felelte.

-       Igen. Édesanyám és a rokonaim valószínűleg a zenekar közelében lehetnek, én nem is tudom, hogy keveredtem ide a céllövölde környékére. – mondta.

Pista bácsi már akkor is úr lévén felajánlotta, hogy segít megkeresni a családját és visszakíséri a hölgyet.

-       Már akkor szerelmes lettem belé – folytatta – és ez az érzés megremegtette egész testemet, azt kívántam, minél nehezebben találjuk meg a rokonait, ezért másik sátor felé vezettem, és bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Anna, Kovács Anna. Megtudtam, hogy apja iparos mester és még két segédjük is van, no meg van két nővére is. Én is beszéltem testvéreimről és folytattuk volna ezt a társalgást, ha nem találjuk meg a rokonságát, akiknek szintén bemutatkoztam. Apám nevét ismerték is, így a szülők megengedték, hogy néha meglátogassam Annuskát. Egyszer szerettem volna elvinni moziba, mert Esztergomba már volt Párkányban viszont még nem. De sajnos nem engedték el velem, pedig én mellette felnőtt férfinak éreztem magam. Ezen a hídon mindig át tudtam menni hozzá, sétáltunk a Duna-parton meg a sötétedő utcákon keresztül és jól éreztük magunkat így is. Ő is keresztény volt, én is és terveztük az eljegyzést. Nekem még volt egy fivérem és négy nővérem, persze a nővéreim sorra férjhez mentek. Egészen addig, amíg egy nagy tragédia nem érte a családunkat. Édesanyám váratlanul 1929. végén meghalt. Apám állapota ezek után kezdett romlani, lassan de észrevehetően. A gyász miatt is várnunk kellett meg azért is, hogy Annuska idősebb nővérei végre férjhez menjenek. Ez akkor így volt szokás. De én vettem egy jegygyűrűt és reméltem, hogy hordani is fogja. Így én őt 18 évesen eljegyeztem, bár az esküvőre még nem gondolhattunk, várnunk kellett még egy kicsit. Hittük ezt mind a ketten. Én már két éve inaskodtam az esztergomi gyógyszertárban, ahol jó fejű gyereknek tartottak, tanítgattak és sikerült ellesnem egy-két dolgot a szakmából. Tehát vártunk és ha közben nem tudtunk találkozni, akkor levelet írtunk egymásnak.

Zakója belső zsebéből elővett egy jó köteg piros szalaggal átkötött, még mindig levendula illatot árasztó levélköteget.

-       Aztán végre férjhez ment az idősebb nővére egy szlovák férfihoz. Milannak hívták és akkor volt 23 éves. Meghívtak a lakodalomba és végre táncolhattam az én szépséges Annuskámmal. Boldog voltam, Milannal jól kijöttünk, az egyik fiának keresztapja is lehettem, mint ahogy Annuska a keresztanyja lett. Sajnos ebben az évben meghalt a legidősebb nővérem, akinek a férje pék volt és egy üzletet is vitt. Három kicsi gyermekük volt, és a nővérem még így is sokat segített az üzletben. Tehát ismételten gyászoltunk. Ez is nagy csapás volt a számunkra, és késleltette a mi ügyünket. Mi továbbra is tartottuk a kapcsolatot. Édesapám összefogta a családot, jó kereskedő hírében állt, míg az unokák jövőjéről is gondoskodott. A fivérem is nős volt már, apám maga mellé vette az üzletbe. Apám engem még kissé gyereknek tartott. „Na majd ha önálló ember leszel.” – mondogatta. Pedig már 3 éve menyasszonyom volt és megbecsült állás várt a gyógyszerészetben. Vártuk az esküvőt szívünkben igaz szerelemmel.

-       És akkor megint történt valami… Annuska édesapja 45 évesen, nehezen viselt betegségben meghalt. A szomorúság és a részvét engem is magával ragadott. Annát próbáltam vigasztalni és az egész családot is, de elvesztették reményüket. Annuska attól rettegett, hogy most majd őket is kitelepítik. Egy év múlva a másik nővérét is férjhez adták egy szlovák férfihoz, aki egy vasgyárban dolgozott és kikeresztelkedett zsidó volt. Egyelőre a mi házasságunkról még szó sem esett. Bár ez évben Hitler hatalomra került Németországban, és más országokban is egyre alakultak a német barát- és náci pártok. Annuska családjának helyzete egyre nehezebbé vált, ezért neki el kellett mennie Komáromba cselédlánynak egy gazdag, de zsidó családhoz. Gépgyáruk volt, sok munkást foglalkoztattak és a fiú természetesen udvarolt Annának, ő ezt megírta nekem és azt is, hogy engem szeret. Sajnos egyre több országban csináltak zsidó törvényeket, mindez rosszat jelentett. Édesapám is betegeskedett, szinte csak fájdalomcsillapítókon élt, hiába voltam én képzett gyógyszerész, nem tudtam rajta segíteni... Azt még megérte, amikor a Hitler bevonult nagy üdvrivalgások közepette Ausztriába. „Na ja, a németek nagy birodalma!” – mondta az apám.

Rövid időn belül meg is halt. Megint csak a gyász és a reménytelenség. A csehszlovákok rettegtek a németektől, bíztak a franciákban, de hiába! A németek lerohanták Csehszlovákia nagy részét, aztán a magyarok, akik szövetségben álltak Hitlerrel, megtámadták a Felvidéket, és ezen a hídon, a mi Mária Valéria hidunkon vonultak nagy éljenzés közepette!

Döbbenten hallgattam ezt a kis öregembert, akinek sorsa nagy történelmi viharokon hánykolódott, meggyötörte az élet, és mégsem panaszkodott. Ekkor meghatódva közbekérdeztem – Nem vesztette-e el a reményt, hogy Annát feleségül veheti? Hiszen már tíz éve jegyesek voltak.

-       Hosszú ideig csak ez éltetett a legnehezebb pillanatokban is. Nekem nem kellett más, csak az első szerelmem. De hát ez is fájdalmas, amit most mondani fogok. Az én Annám ennek a gazdag családnak a fiához ment feleségül, aki kikeresztelkedett. Mikor ezt megtudtam, elájultam, vörös-fekete foltok ugráltak a szemem előtt, a munkatársak segítettek. Féltettem Annát és továbbra is szerettem. Engem behívtak katonának, a visszacsatolt területekre vezényelték a századomat. Komáromban találkoztam Annával, kócos fejű kisgyereket vezetett, kérte, hogy többé őt ne keressem. Később az egész családot, és az ő férjét is elvitték a németek. Ő csak úgy menekült meg, hogy fiával együtt meghúzta magát egy barátnőjénél. Nekem pedig mégis csak rá kellett gondolnom, főleg mikor bejöttek az oroszok. Bár addig is bombázták a csehszlovák városokat, vasutakat, hidakat, mi mégis átkeltünk a Mária Valéria hídon, de az utánunk menekülő németek és az utászok december 26-án akkora lyukat robbantottak a híd közepébe, hogy csak az esztergomi meg a párkányi első pillér maradt meg belőle. A Dunában futott az országhatár, no meg a hajóforgalom. Hát ez aztán a nagy szocialista testvériség…! Most meg mindkét országot megszállták az oroszok. A nagy háborút elvesztette mindenki, aki Hitler oldalán állt, itt a keleti részen az oroszok döntöttek mindenben.

Anna férje ugyan haza jött, de az összes családtagja ott maradt Auschwitzban. 46-ban meglátogattam őket Komárnoban, sajnos a férje, Jozef szörnyű állapotban volt. Arca beesett, a ruha lötyögött rajta, és szörnyű köhögési rohamai voltak, zsebkendőt tett a szája elé, de én így is tudtam, hogy vért köhög. Vitte volna tovább szegény az ipart, de a németek szétvertek mindent, hatvan évesnek látszott, pedig még negyven sem volt. Anna akkoriban varrásból, meg mosásból tartotta el őt meg a 10 éves fiát, rajta is nyomot hagyott az idő. Azt is mondták, hogy majd jobbra fordul a sorsuk, mert az oroszok bekvártélyoznak hozzájuk 3-4 katonatisztet.

Látogatásom után három hónap múlva a férfi meghalt. Anna a gyerekkel visszaköltözött Párkányba a nővéréhez. Már Komárnoba sem lehetett átjutni, mert az oroszok nem nagyon osztogatták a vízumot. Így találkozni sem tudtunk hosszú ideig, mert a mi hidunk fel volt robbantva középen, és több mint fél évszázadig így állt.

Nekem jó állásom volt egy gyógyszerüzemben. A nővéreim itt éltek Magyarországon, de csak egynek élt a férje, a másik kettő elesett a keleti fronton, a család azt sem tudta, hogy hol van a sírjuk. Néha meglátogattam őket, hogy egy kicsit felvidítson a család. Náluk ismerkedtem össze egy özvegyasszonnyal, bár már közel voltam a negyvenhez, ezért megnősültem. Az asszonyt Katalinnak hívták, tanítónő volt, ő is a Don-kanyarban vesztette el a férjét. Sajnos az arcára mintha ráírták volna a szomorúságot, végülis rajtam kívül senkije nem maradt.

A feleségem beteges és gyámoltalan volt. Ez a házasság két ember szomorú magánya lett. Én inkább sajnáltam, mint szerettem. Aztán végül terhes lett, már 1955-öt írunk. Szlovákiába még mindig nem tudtam menni. 56. márciusában kislányom született. Mikor Katalin felépült, egész életét a gyermeknek szentelte, bár velem már előtte sem törődött sokat. Nekem azért mégis hiányzott egy társ.

-       Annával teljesen megszűnt a kapcsolata? – kérdeztem kíváncsian.

Elmondta, hogy néha leveleztek, de olyan semmitmondó leveleket írtak csak egymásnak, mert azt gondolták, az oroszok úgy is átnéznek mindent. Aztán jött az októberi forradalom, míg nálunk a gyógyszergyártó vállalatnál is munkástanácsokat alakítottak. A fiatalok fegyverrel szaladgáltak a Bazilika terén, Mindszentyt éltették – le is csukták őket érte.

-       Én nem tehettem semmit, mert ott volt az asszony a gyerekkel ezért nem is disszidáltam. Ózdon még a tömegben is lövettek! Aztán egyszer csak visszavágtak az oroszok, alig hogy kimentek, jöttek is vissza. Pestet leverték, Kádár lett az úr! Ennyi volt. Később kaptam egy levelet Annától, hogy csak rám gondol…Én meg már azt hittem biztos még egyszer férjhez ment. Válaszoltam neki, megnyugtattam, dehát nős voltam, mit tehettem volna, még kicsi volt a gyerek. Ezt is megírtam neki. Időközben előléptettek, bár én nem szerettem az irodai munkát. Kádár időnként szorgalmazta a híd felépítését, de hiába. Már az emberek is régóta csak „Csonkahídnak” nevezték. Így hát újra várakoztam valamire, magam sem tudom mire. Tán csodára…

Aztán a 60-as években nem vették olyan szigorúan a Komárnoba való utazást, megindult a bevásárló turizmus. Persze az Erzsébet királyné hídján, mert a miénken semmi változás nem történt. Többször is találkoztam Annuskával. Itt senki sem ismert bennünket. Terveztem azt, hogy elválok Katalintól, ám 1968. augusztusában a Szovjetunió lerohanta Csehszlovákiát, a magyar hadsereg segítségével. Megint tankok, és megint a hatalom, és megint a terror…

A csehszlovákok míg tudtak ellenálltak, aztán menekült aki csak tudott. Annuska 55 éves volt, de a fia elmenekült, végül Franciaországban kötött ki. A magyarokat a szlovákok leköpködték, ellenségesen bántak velük. Egy darabig nem mentem.

Annuskával leveleztünk, a vállalat címére írt, én pedig válaszoltam neki. Tartottuk egymásban a lelket. Ő is dolgozott egy cipőgyárban, de hál istennek egészséges volt. A feleségem többször volt kórházban, míg a lányunk gimnáziumba járt, kiváló eredményt ért el, így felvételizett az orvosi egyetemre. Fel is vették. Elköltözött tőlünk Szegedre. Nehéz évek jöttek, az asszony egyedül maradt és bizony sokszor az italhoz nyúlt. Eddig is dohányzott, de ez annyira nem zavart. Nem volt velem boldog. Talán az első férjével az lett volna. Őt nyomasztotta a háború utáni politikai rendszer, amiben élnünk kellett. Vigaszt keresett idős korára és az alkoholba menekült. Végül kórházba került. A lányom sokat tudott, de megmenteni ő sem tudta. 1986-ban elvitte a rák. Én 75 éves nyugdíjas voltam. Gyászoltam. Közben Annának Párkányban meghalt a nővére. Küldte a táviratot. Leveleztünk. A fia Párizsban megnősült, már két unokája is volt, de mégsem mertek még hazajönni.

1989-ben bekövetkezett a rendszerváltás, a következő évben szétvált Csehország és Szlovákia, az oroszok végre kivonultak mindenhonnan. Ezt senki sem gondolta volna soha főleg, hogy a Szovjetunió – a Nagy Szovjetunió – darabjaira hullik 1991-ben. Rohamos változás volt mindez. Végre megalakult egy civil szervezet Esztergomban és Párkányban is. Hídbizottságnak neveztük, mert úgy éreztük, ez a híd a mi hidunk, az életünk, a szerelmünk tanúja! Végre elkezdődött az építkezés, Párkányban Annuska figyelte, hogyan szépül-épül a híd, Esztergomba pedig én jártam ki az építkezésre, és mindent megírtam Annuskának. Ő meg nekem.

Végül elkészült, gyönyörű volt modern és óriási. Az átadási ünnepséget 2001. október 11-én rendezték. Én csak sodródtam a tömeggel a hídon, egészen addig, míg megpillantottam Őt! Ott állt a Szlovákia tábla alatt és jött felém, csinosan ősz haján kis kalappal, rám mosolyogva. Felé nyújtottam két kezem és megöleltem szorosan. Aztán kézen fogva elindultunk Magyarország felé. Összeházasodtunk szerényen. Együtt élünk végre az én családi házamban. Ő már 89 éves, de nem látszik annyinak, én is fiatalabbnak érzem magam a koromnál. Már együtt karácsonyoztunk. A gyerekek is néha feltűnnek, no meg az unokák is.

A bácsi ártatlan tekintetét rám vetette, a történet végén. Hát könnyeztem. Boldog voltam és megértettem az öreget.

A híd él!

 

Utoljára frissítve: 2016. november 22., kedd 18:45
FaLang translation system by Faboba