2016. NOVEMBER 25. PÉNTEK 18:00
_________________________________________________________________________
B oldal - Kortárs szlovák irodalom a Házban
Track 3 - Veronika Šikulová: Hiányos fiasítás
Részlet a könyvből:
Vett egy másik keresztet is, anyának, kisebbet, drágábbat.
Vannak másfajta harangok is. Azok a szinte lilába hajló kékek, amelyek olyan csendesen csilingelnek a mezei csokrokban. Illatuk nincs, de vadszegfű pajtásuknak igen, olyan kis gyenge, mintha egy jólélek tüsszentene. Vagy csilingelne.
Ül az ember a biciklin, a kerekében kis nyolcas. Néha nem is kell biciklizni, akkor is ott a nyolcas. Megperzseli az embert a csalán, rálel egy szál orbáncfűre, a női bajok és fájdalmak doktorára, aztán egy apróbojtorjánra, és végül kiterül elé egy olyan gyönyörű rét, hogy belesajdul a szív, a szívnek a jobb és a bal pitvara, sőt a tisztaszobája is.
Fű, virágok, felkelőben a nap, de nem győzte még leszárítani a harmatot, cseppjei ottfeledett könnyekként kapaszkodnak az apró levélkéken és szirmokon.
Volt olyan fűféle, amit tatkó Szűz Mária könnyeinek hívott; mennyit sírhatott szegény Mária a Dubovában, a lintavai erdőben, mennyi könnyét kiontotta!
Nézi az ember a rétet, és egyszer csak mintha szembejönne önmagával.
Áll a fűben, megrettenve, hogy ilyesmi megtörténhetett vele, cseng a füle, egyik is meg a másik is, ha valaki mégis szeretné kitalálni, hogy melyik, hát a másik meg az egyik is; áll, és sajnálja, hogy az ilyen élmények nem oszthatók meg mással, hiszen hogyan mondja el bárkinek is, hogy beleszeretett egy rétbe, anblokk az egészbe, meg külön-külön az egyes részeibe, a füvekbe, amelyek simogatták, a virágokba, amelyek illatukkal kényeztették, és a harangvirágba, amelyik bimbammozott neki?
A rét szélén szed egy kis kakukkfüvet, kakukk!, vége lesz a nyárnak, de mindig visszagondol majd ide.
Felül a biciklire, és ha lenne csengője, szétcsengetné mindenfele, hogy szerelmes lett, és milyen jóóóóó neki most, de aztán nem szól, a bicikli csengője pedig rég berozsdált már. Poros az út. Ha cseperegni kezd az eső, jó szaga van a pornak.
Néha meg hideg van. Csilingelnek a csengők és a csengettyűk, szólnak a harangok, karácsony van, de a tél más hang- és hangulatszereken is játszik.
Ilyen például a hó. Hidegen, finoman, fehéren csikorog a csizma talpa alatt kint a határban. És meeennyi van belőle! Varjúból is, ni, pofátlan-feketén leszállnak, kárognak, így megy ez.
Mikor kislányka volt, gyakran felkapaszkodott nagyanyja ölébe, nagymamánál így megy ez! Nagyanyja ringatta, dédelgette.
– Nagymamánál így megy ez!
Ő volt nagymama bogárkája, szivecskéje, a legszebb gyerek a világon, neki pedig mindene volt a nagymama.
Olyan szaga volt, mint a köhögőscukorkának, és tele volt az ágya mesével.
Reggel szólt a vekker, ő meg rámordult, hogy csendbe legyé!
Nem látta a bigyót, amivel el lehetett némítani az órát.
Sípolt a kanyar mögött a vonat, harangjátékba kezdtek a sínek.
Ült nagymama az ágy szélén, egyik lába a papucsban, és mormolta a miatyánkot.
Reggel van. Mit fogok ma játszani?
A varjak elszállnak, a hó elolvad. Eszébe jut-e valakinek is, hogy volt. Ha csengő lennék, csengetnék, hát nem?
Dubovában valamikor régen a fagylaltosok csengettek. Ő nem hallotta már, csak tatkó mesélt róluk.
Kisgyerek volt, futott a többiekkel a fagylaltos után, csak úgy kibicnek, üres zsebbel.
Fagylalt, milyen csuda egy név!
Aztán lassan eloldalgott mindenki játszani, de tatkó kitartott a csilingelő kocsi mellett, tetszett neki a fagyi, hogy milyen színes meg tiszta, Dubovában nem volt semmi ennyire rózsaszín, ennyire fehér vagy ennyire tiszta.
A fagylaltos leállította a kocsit, bement a kocsmába.
A kisfiú odafutott, megemelte a fedőt, belemarkolt a fagyiba.
Meglepődött, hogy milyen hideg.
Beszaladt a templomba, alig bírta a tenyerében a nagy hidegséget, de bebújik majd az oltár mögé, ott belenyal!
Az oltár mögül előcsoszogott a sekrestyés.
– Mit keresel itt?
– Semmit – mondta tatkó, és ledobta a fagylaltot az oltár elé.
Este aztán ment a templomba harangozni meg orgonát fújtatni. Félt.
Harangozunk, csengetünk tovább. Még, még!
Legszebben a csengő az iskolában cseng, néha zeng. Egyszer csengőre húztak egy vekkert. Mikor megszólalt, Jodo, a fizikatanár fogta a holmiját, és viszontlátásra, kiment az osztályból. Hősnőnk sajnálta a tanárt.
Máskor meg langyos verítékpatak csordogál a hóna alól, derivál keményen, és boldogtalanul szerelmes.
– Csak ki ne hívjon felelni, ki nehívjon felelni, kinehívjonkinehívjon, csöngessenek már ki, csöngessenekmárkiazistenért.
Szünetben a folyosón totyognak fel-alá, mint a libák, az ügyeletes tanár nyakában síp. Becsengetnek, megszólal a harang is, neki cseng, benne bong.
A pedellusok, azok tudnak igazán szépen csengetni. Kicsengetnek, a tanárnő kirobog az osztályból, mozdonyként töri a csöcse az utat.
Kicsengetnek, sorompó fel, szalad a lányokkal a parkba, a fiúik képét mutogatják egymásnak. Neki nincs kit mutogatnia, Mariánt, aki fütyül rá, lerajzolja a barátnőinek egy bottal a porba.
Csengetnek és csengetnek, az ő iskolájukban meg az összes többiben, tele a táskája könyvvel, füzettel és tollal, cseng a füle, találd ki, melyik fülem cseng, ha nem találod ki, LASZEÉ! Lopom a szerencsédet egész életedre!
Ha még egyszer iskolába járhatna! A világ minden kincséért sem!
Kedves gyerekek, szeptembert csengetnek, a levegőben pirosló nap lebeg, aprócska pókok. Hátitáskával felkantározott gyerekek, csengeti őket befele az iskola.
Ő annak idején rosszul tanult, így hát drukkol minden gyenge diáknak. Meg igazából minden kölyöknek, az iskolakerülőknek is, a szüleiknek is, munka hadának a lépése dobog, de ne feledjük a rövidebb utat, a szíven át!
Mészáros Tünde fordítása
